- Pósa Zoltán írása -

"...Amikor hazajöttem és bejelentettem, hogy szerződtetett a Nemzeti Színház, apám már ágyban feküdt. Fölült és elkezdett sírni. Megölelt és azt mondta: Boldog vagyok, büszke vagyok."

Döbbenetes élmény volt tavaly október 23-án, amikor a Corvin közi megemlékezésen ifjú Jászai László drámai erővel élesztette újjá a Te pesti srác cí­mű költeményt. Az országszerte tömegeket vonzó Trianon-emlékműsornak ő az egyik motorja. Ifjú Jászai László a Nemzeti Színház fiatalabb nemzedékének vezető szí­nészeként robusztus átéléssel viszi szí­nre a magyar és a világirodalom ismert hősi és karakterszerepeit. Büszkén vállalja az apai örökséget. Idősebb Jászai László nemzedékének egyik legmarkánsabb és legtehetségesebb alakja, akiről köztudomású, hogy azért volt "csak" a legjobb, vidéken található magyar szí­nházak vezető szí­nésze, mert soha nem engedett ‘56-ból és soha nem szegődött el a szürkék hegedősének.

- Kicsiny gyermekkoromtól fogva nagy formátumú egyéniségek vettek körül. Nagyapám nővérét, a csodálatos Jászai Joli nénit aligha kell bemutatnom. Sorolhatnám édesapámat, vagy édesanyámat, a vérbeli irodalomtanárnőt. Mint egy szivacs, úgy szí­vtam magamba közöttük a magyarság, a tisztesség, az igazi irodalom szeretetét. Azt, hogy a Szinyei Merse Pál Gimnáziumban elért tanulmányi eredményeim nem voltak túl fényesek, ellensúlyozták a nem is kis számú arany és ezüst diplomák, amelyeket országos szavalóversenyeken nyertem. Ágy amikor elém tették a jelentkezési lapot a továbbtanuláshoz, automatikusan beí­rtam: Színház- és Filmművészeti Főiskola. Apám azt cselekedte, amit egy művésznek és szülőnek tennie kellett. Nem lebeszélni, hanem megóvni szeretett volna attól a csodától, amit ő harminc éven át szolgált, minden szépségével és keserűségével.

Édesapám mindig is első számú szí­nészi példaképem volt, azzal együtt is, hogy amí­g le nem százalékolták betegsége miatt, ritkán találkoztunk, hiszen Győrben, Szegeden, Debrecenben, majd az utolsó tizenöt aktí­v esztendejében Veszprémben volt Thalia papja. Mi meg édesanyámmal és Gergely öcsémmel 1969 óta Pesten éltünk. A művészi életben a tehetség csak parányit számí­t, kapcsolatok nélkül elvesztél. "Engedd meg hát, hogy az egyik szemem sí­rjon s csak a másik nevessen" - mondta ki éjszakákon át folytatott, emlékezetes konyhai beszélgetéseink végső konzekvenciájaként.

- Saját bőrén is megtapasztalhatta édesapja igazságát...

- A szí­nművészeti főiskolai felvételi három vizsgából, úgynevezett rostából áll. 1985-ben a másodikon elvéreztem. Fizikailag "fájtam a csalódástól", azután jelentkeztem Gór Nagy Mária szí­nitanodájába. Mari hitt bennem, és erősí­tette hitemet: "igenis, tehetséges vagy". 1986-ban újra próbálkoztam a főiskolán, s ekkor már csak a harmadik rostán akadtam fenn. Ám Bodnár Sándor tanár úr, a Nemzeti Színház Stúdiójának vezetője meghí­vott a stúdióba. Egy év a Nemzeti Stúdiójában meghatározó csoda volt az életemben. Ajándékba kaptam az égtől egy másik családot és egy mesevilágot.
Egy szí­npadon játszhattam a szakma utolsó nagy mohikánjaival, Sinkovits Imrével, Bessenyei Ferenccel, Kállai Ferenccel, Agárdy Gáborral, illetve Raksányi Gellérttel. Tolnay Klárikát, Lukács Margitot amikor csak lehetett, lestem a takarásból. Minden pillanatuk fölért négy év főiskolával. S 1987-ben, végre, harmadí­zben ott is sikerrel jártam. Úgy tűnik, mellém szegődött a szerencse, hiszen a legkiválóbb osztályfőnök-páros, Horvai István és Kapás Dezső csapatába kerültem. Büszke vagyok arra, hogy amikor 1991 júniusában, kilenc osztálytársammal együtt átvettük a diplomát, azt mondták: örülünk hogy fölvettük, maga volt az osztály motorja.

- Ha jól tudom vargabetűvel, kicsiny veszprémi, majd Játékszí­ni intermezzo után került vissza a nagy családba, a Nemzeti Színházhoz.

- Ekkor rövid ideig egy társulatban játszottam édesapámmal. A történethez tartozik, hogy Kapás Dezső megpróbálta egy közösségben megtartani legendás csapatát. Ám a sors úgy hozta, hogy a tervet csak rövid időre valósí­thatta meg Berényi Gábor, a Játékszí­n igazgatója. Együtt szerződtetett bennünket A három nővérre és A Karamazov testvérekre. Utóbbi telitalálat volt. Magam Dimitrijként arattam hatalmas sikert. A Karamazov premierjén a nézőtéren ült Ablonczy László igazgató és Sí­k Ferenc, a Nemzeti művészeti vezetője, s szerződést ajánlottak nekem. Ez életem nagy ünnepnapja volt. Amikor hazajöttem, és bejelentettem, hogy szerződtet a Nemzeti Színház, apám már ágyban feküdt. Fölült, és elkezdett sí­rni. Megölelt, és azt mondta: "Boldog vagyok, büszke vagyok. Amit nekem Isten nem adott meg, megadta a fiamnak."

- Azóta elmondhatjuk, hogy ön a Nemzeti Színház egyik fiatal, vezető szí­nművésze.

- Madártávlatból í­gy igaz, de közelről semmi sem olyan egyszerű, mint hinnénk. Tény, hogy olyan igazgatóm, mint Ablonczy, nekem többé az életben nem lesz. Pedig igazából csak a harmadik szezonomban indultam be. A műsortervben megláttam kií­rva Bródy Sándor A taní­tónőjét. Ebben még Szegeden apám is játszotta ifjú Nagy Istvánt, a férfi főszerepet. Tudtam, ha ez a figura elmegy mellettem, akkor én meghaltam. Soha nem könyörögtem életemben, de úgy éreztem, most beszélnem kell Sí­k Ferenccel. Kapóra jött, hogy amint beléptem a szí­nházba, szembe jött velem a lépcsőn. Megszólí­tom: "Tanár úr, mikor tudna rám szánni öt percet?" "Most" - felelte. Előadtam: úgy érzem, nekem í­rták ifjú Nagy István szerepét. Rám nézett: "Kérem szépen. Miért ne?" Ivánka Csaba rendező fantasztikus koncepciót talált ki. Kórházra hajazó miliőben, fehér jelmezeket hordtunk. A dí­szlet a maga egészében is egy hatalmas, hófehér, tí­z székkel körberakott tablettát formázott. Csabának az adta az ötletet, hogy Bródy kórházban í­rta A taní­tónőt. Örültem is, de izgultam is: mit szól majd a közönség? Agárdy Gábor nem tartozik a notórius premierlátogatók közé, de annyira kí­váncsi volt, hogy eljött a Várszí­nházi bemutatóra. Már a szünetben könnyes szemmel gratulált. "Gyerekek, csodát tettetek! Boldog vagyok. Büszke vagyok rátok." Ezzel az előadással megtört a jég a saját szí­nházamban, villámcsapásszerűen fölfedeztek.

Fazekas Andrea és Ifj. Jászai László
Bródy Sándor A TANÁTÓNŐ cí­mű szí­nművének előadásában

Volt olyan szezonom, hogy tí­z darabban szí­nen voltam, ebből hat nagy szerep volt. Egyszer azért komolyan megrémültem. Bodolay Géza huszonhét éves fejjel kért föl Móricz Úri murijának Csörgheő Csuli szerepére, Tompa Pufi és Bessenyei után. Bevallom, féltem, hogy egy ötvenéves "pali" hiteles eljátszásához az én eszköztáram még éretlen. S erre Bodolay í­gy szólt: "Légy önmagad!" Ennek köszönhetően egy-két nap alatt átlényegültem Csulivá. Lubickoltam a szerepben. Shakespeare Szentivánéji álom cí­mű darabjában kedvenc, vérbő, sokszí­nű figurámat, Zubolyt kaptam, "az oroszlánnal" együtt. Külön öröm, hogy nem skatulyáznak be sem a Jávor Pál-szerű snájdig figurák, sem a karakterhősök közé. Sikereimre boldog ráadás kollégáim segí­tőkész barátsága. Egy szí­nész számára nincs annál nagyobb öröm, mint ha kimondhatja: "gondolkoznak benne". Szükség van rá. Boldog és elégedett vagyok, teljes az életem.

Kedvenc mottóm: én szí­nész vagyok, engem szeretni kell! Mert ha a szí­nészt nem szeretik, akkor az meghal. Szerencsém, hogy a kollégák többségével ellentétben imádok verset szavalni. Hí­vnak is mindenfelé. Ahogy egy szerepet megszülök, egy figurát kibontok, ugyanúgy fölépí­tem a költeményt is - tartalmilag, indulatilag, érzelmileg egyaránt. Életprogramom, hogy azt a mentalitást, stí­lust, ami példaképem, Sinkovits Imre életművéből és példaadó életútjából sugárzik, magam is megvalósí­tsam. Tudom, az is régimódi dolog egyesek szemében, hogy a másik példaképem az édesapám. Régi álmom, visszacsábí­tani őt a szí­npadra, s egyszer eljátszani együtt egy apa-fiú szerepet. E tervemet megosztottam (az azóta már eltávozott) Kapás Dezsővel, aki azt mondta: "Jól válasszátok ki a darabot, mert ezt a poént az ember életében csupán egyszer sütheti el."

Magyar Nemzet
2001. november 18.