- romantikus játék 2 részben -
Fordította: Ábrányi Emil

Bemutató: 2009. november 6.

Szereplők:

GASCOGNE-I LEGÉNYEK:
PAVLETITS BÉLA, SZATMÁRI ATTILA, SZABÓ MÁTÉ,
HARCSIK RÓBERT, JÁNOSI FERENC, JUHÁSZ LEVENTE a.n.

Jelmez:

és KOVÁCS YVETTE
Dí­szlet: KOVÁCS YVETTE
Mozgás-koreográfia: GYÖNGYÖSI TAMÁS
Dramaturg: GECSÉNYI GYÖRGYI
Rendezőasszisztens: TRIMMEL ÁKOS

Rendező: ŐZE ÁRON

Cserna Antal CYRANO szerepében >>TOVÁBBI KÉPEK AZ ELŐADÁSRÓL<<

Ki ne ismerné a már szinte közmondásossá vált figura, a nemes lelkű, gyöngéd lovag, Cyrano történetét, aki párbajban, harcban, szócsatában verhetetlen, ám a szerelemben egyetlen igazi, legyőzhetetlen ellenfele van: tulajdon, hatalmas orra?

Az ősbemutatón a kritika kétkedve és felháborodással, a közönség annál nagyobb lelkesedéssel fogadta a darabot. A romantika után, a naturalizmus idején született egy dráma, mely a maga kalandosságával, szellemességével, bravúros dialógusaival és megható érzelmességével az 1897-es bemutatón egy csapásra meghódí­totta a nézőket, s népszerűsége azóta is töretlen.

Ennek a töretlen népszerűségnek az oka, hogy nem csupán romantikus történet tárul a néző szeme elé: bonyolult szerelmi háromszögről van szó, melyben a szép, ifjú, ám üresfejű kadét, Christian és Cyrano, a bölcs, okos, sziporkázó szellemű lovag verseng egyazon hölgy, Roxán kegyeiért... A csatatéren folyó harc mellett megküzd egymással a szellem, szépség, szerelem, barátság és önfeláldozás...

A kérdés örök és időtlen: vajon mi erősebb, a szerelem vagy a barátság, s mi fontosabb, a szépség avagy a szellem?

Tóth Éva és Cserna Antal >>TOVÁBBI KÉPEK AZ ELŐADÁSRÓL<<

Őze Áronnal az előadás próbái során Budai Klára beszélgetett:

"- Régi dédelgetett vágyam volt a Cyrano. Nagyon sok mindent ötvözve látok benne. Szeretem ezt a fajta lovagi akcióhangulatot, és a romantikát. Az eredeti mű és Ábrányi Emil fordí­tása egyaránt sziporkázó és fantasztikus. Rostand alapműve véleményem szerint van annyira jó, mint bármelyik Shakespeare-darab. Ötvözi a szerelmet, az életet, a halált, a skizofréniát, amely Cyrano és Christian kapcsolatában jelenik meg. Megismerhetünk benne egy magányos hőst, aki, mint minden magányos hős elviselhetetlen természettel bí­r. A darab elénk tárja a hazugságok és az önmagunk vállalása közötti éles ellentétet, valamit a külső és a belső értékek jelentőségének fontosságát is. Hiszen, mí­g Christian egy nyikhaj, "hisztipók", és csupán külsőségekben megmutatkozó értékei vannak, addig Cyrano tele van érzelemmel, gondolatisággal, de a látvánnyal baj van. Pontosabban, ez is egy mondvacsinált probléma, hiszen minden embernek vannak sajátos jellemvonásai, ami Cyrano esetében a termetes orra. Az az érdekes, hogy ezt a tényt a darab folyamán legtöbbször ő maga hozza szóba.

Erős mondanivalója a darabnak az is, hogy két idősödő ember egész életében úgy élt egymás mellett, hogy nem merte felvállalni az érzéseit. Talán túl korán találkoztak gyerekkorukban, de folyamatosan elrohantak egymás mellett, szinte menekültek egymás elől. Csak a darab végén, az utolsó képben döbbennek rá, mi is az igazság, de akkor már mindketten tudják, hogy nincs tovább. Cyrano egy merénylet által halálos sebesülést szerzett. Akkor jelenik meg első í­zben kettőjük között az áradó őszinteség, és először beszélnek nyí­ltan az érzéseikről. Közben pedig eltelt egy élet, ami túl rövid ahhoz, hogy í­gy bánjunk vele..."
Tovább a teljes interjúra>>

Havasi Renáta:
A fény nem hunyhat ki

Nem központi kérdés az átlagosnál jóval nagyobbra nőtt orr a Magyar Színház Cyranojában, hiszen mint a rendező, Őze Áron mondja, mindenkinek vannak hasonló jellegzetességei. Sokkal fontosabb, hogy Rostand darabjának a mélyére ássunk, és észrevegyük, amit a romantika felszí­ni cicomája rejt.
Tovább>>

Apáti Miklós:
Cyranót rendez Őze Áron

"Az elmúlt évadban volt egy bemutatónk, A szecsuáni jó ember, amely úgy végződött, hogy lement a vasfüggöny, a kollégák álltak a szí­npadon, és kiszóltak, szinte a lemenő vasfüggöny alól, hogy: van értelme, folytassuk? Mintha egy szí­nház bezárását láttam volna. Én pont ellenkezőleg indí­tom ezt az előadást: egy gyertya meggyújtásával nyitom ezt a szí­nházat, jönnek az emberek, a nézők, és elkezdik használni a szí­nházat, és élni ezt a szí­nházat játszókként is és közönségként is" − mondja Őze Áron.

Rendezőként hatalmas, dübörgő és elhalkuló, romantikus szimfóniának látja a darabot, amelyben jelen van mindaz, ami az életünket élhetővé teszi: a barátság, a szerelem, a mindent vállaló hősiesség..."
Tovább>>