Cím:
1077 Budapest
Hevesi Sándor tér 4
1077 Budapest
Hevesi Sándor tér 4
Együttműködő
partnereink:
partnereink:
| A TÖBBI NÉMA CSEND |
|
SCHÄFFER JUDIT
Kicsit szerelmesek voltunk belé mindnyájan, mi főiskolások. Karakteres arca, gyönyörű hajkoronája, sudár termete tényleg elbűvölő
Talán ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor egyenrangú alkotótársnak éreztem magam. Ha már a Czillei és a Hunyadiakról van szó, Jutka nagy ötlete volt, hogy komolyan vette, hogy az események zöme télen történt. Ezért aztán prémekbe és szőrökbe öltöztetett minket és ez mindenkinek nagyon tetszett. De eljött az idő, mikor június eleji kánikulában kellett eljátszani az előadást prémekben és bőrökben. A jelmez nem volt népszerű. Jutka megjelent az előadáson, felvett egy bundát, kiült oldalt egy járásba és megnézte az előadást. Másnap ugyanolyan meleg volt, de senki sem szólt a jelmezek ellen. Másképp lehet megismerni valakit színészként, vagy ha egy rendezői stábban dolgozol vele. Ezt a Bűnbeesés után című Miller dráma rendezőasszisztenseként értem meg. Fantasztikus türelemmel és főleg humorral bánt a bizony nem könnyű természetű művésznőkkel, akikkel mindig elhitette, az történik, amit ők akarnak, miközben kőkeményen végigvitte az elképzelését. Aztán az ő ruhájában játszottam Kafka Amerikájában Karl Rossmannt, Dosztojevszkij Miskin hercegét, no és Moliére Kényeskedőjében Mascarille márkit. A trapéznadrágos lila bőrruha megdöbbentő volt a bejövetelkor és remek lehetőséget adott arra, hogy lassan derüljön ki viselőjének majomkodó üressége, majd a végén lefosztott, darabokra szakadt a pompás bőrdísz és ott állt a "márki" úr kiábrándítóan egy szál gatyában. Hogy ez a lefoszlás és darabokra szakadás létrejöjjön, legalább 15-ször varratta át a ruhát. Mégsem haragudott rá senki, nevetett, viccet mesélt és mindenki boldog volt, hogy dolgozhat neki. Ezek után, mikor megkaptam a lehetőséget az első "felnőtt" rendezésemre, természetes, hogy őt kértem fel tervezőnek. A Varsói Melódiában Sztankay és Töröcsik 14-szer öltözött. A gyors öltözések koreográfiáját határtalan türelemmel szervezte meg, de Mari második ruhájával elégedetlen volt. Nem jelent meg neki a leningrádi utcán a Varsóból jött lány. Már javában öltözünk, amikor az összpróbán bejött Mari egy másik ruhában - és a lélegzetünk állt el. Egy úgynevezett lengyelke volt rajta (akkor még nem tudtam, hogy így hívják) csípőben szűkített kisbunda, prémsapka és muff. Egyszerre helyére került az akcentus a beszédben és valóban, egy idegen varsói lány állt a leningrádi éjszakában. Még sok közös munka követte ezt az elsőt, mindegyiknek vannak tanulságai és mindegyikről vannak emlékek. Iván a rettentő, Utolsó hősszerelmes, Celestina, de lezárnám ezt az első etapot. Nagyot ugrok tehát. Megtehetem, mert elkanyarodott egymástól az életünk. Egyetlen közös munkánk adódott csak a következő 10 évben. A József Attila Színházban az Oroszlán télen Garassal és Töröcsikkel. Külön boldogsága volt, hogy a díszletet férje, Kézdi Lóránt tervezte. Természetesen messziről figyeltem. Ekkor készítette a Nemzetiben a Mózest, a Coriolanust, az Ivanovot többek között. Az Operaházhoz való szerződését pályája emelkedéseként értékeltem. Nagyon termékeny évek következtek: Nabucco, Háry, Traviata, Tannhauser, Tristan, no és a gyönyörű Kékszakállú. A balettekről nem is beszélve. Számomra váratlan volt távozása az Operából. Az, hogy utána a Kamaraszínházhoz szerződött érthetőbb, hiszen itt dolgozott Ruszt József és közöttük már a Nemzetiben is komoly alkotói kapcsolat alakult ki - Szuzai mennyegző, Állhatatos herceg, Othello, Haláltánc, Bánk Bán, III. Richard. Visszakerülvén a Nemzetibe, egy nagyon megváltozott Juditot találtam. Humora most is volt, de másmilyen, mint azelőtt. Kemény és szarkasztikus lett. Szokott megszólítása a "Mukikám" se volt felhőtlenül vidám, inkább szomorkás. Férje, Lóri halála után pedig keserűvé vált. Néhány képet őrzök róla még. Ahogy Király Levente abroncsos nadrágját próbálgatja Szegeden. Az Andersen mesék ruhái, aztán az utolsó Csernus lila bársonya a Vizsolyi bibliában. Néhány telefon. A többi néma csend ... Iglódi István
|
