Miért kell egyre gyakrabban szembesülnünk ragyogó szí­nésztehetségeink pályáját derékba törő tragédiákkal? Mi mondatja velük ki az "igent", amikor holtfáradtan autóba ülnek, vagy még egy feladatot bezsúfolnak teli naptárjukba, holott pontosan tudják: saját idegrendszerük, a szakma szabályai, de mindenekelőtt szeretteik éppen egy hangos és egyértelmű "nem" kimondását követelik. Mi ez? A predesztináció hitének nemtörődömsége vagy a "velem ez nem történhet meg" vak gőgje?

Még annak sem mindegy, aki tudja, mi vár rá. A Filmszemlén dermedt csendben pereg Szakácsi Sándor utolsó Cella-előadásának felvétele. A halálos beteg szí­nész a lét és nemlét határán billegve válik eggyé a halálraí­télt Villon szerepével: zsigerig ható művészetterápia és egyben az elképzelhető legtragikusabb jutalomjáték.


A másik szí­nész, akinek szervezetében ott volt a "leggyengébb láncszem" (talán egy ér, ami egyszer csak megpattant vagy elzáródott). Ő nem félt, kegyelmi állapotban volt: nem tudta, mikor történik meg az eleve elrendelt katasztrófa. Mégis gyaní­tjuk: ha tudta volna, aligha élhetett volna másképp, mert úgy nem lehetett volna az, aki volt.

De vajon képes-e az ember a halál előtti pillanatban, a volán mögött, az autó hatalmas csattanására felriadva felfogni, hogy ez volt-e számára megí­rva, vagy csak nem mert eléggé félni ahhoz, hogy valakiknek vagy éppen önmagának nemet mondjon, mielőtt elindul a végzetes útra? És vajon hányszor merhet nemet mondani ma egy magyar szí­nész, ha a pályán akar maradni?


Mondhatnánk: ha ez a szakma csak í­gy működik, inkább mi hagyjuk el a pályát, mielőtt autónk (szervezetünk, családunk, életünk) teszi ezt velünk. Igen, mondhatnánk akár ezt is, ha nem a játék jelentené számunkra az éltető oxigént. Ez volt a sorsuk? Lehettek volna Hamletek, Ványák, Willy Lomanek... mert férfiak vezetik a veszteséglistát. Tehetségesek, bátrak, törékenyek... pótolhatatlanok. Partner nélkül maradt Opheliák, Jelenák és Lindák siratják őket. Miért? El kell fogadnunk elviselhetetlen veszteségüket. Vagy hiszünk abban, hogy sorsunkat minden pillanattal újraí­rhatjuk...

Kováts Adél
szí­nművész, Radnóti Színház

FIDELIO SÚGÓ
2008. március

2008.02.25.

http://www.fidelio.hu/magazin.asp?id=13200