Most talán már hazaért, én mégis azt kérdezem, hogy nem áll meg az élet legalább csak egy pillanatra?!... De nem, megy tovább, csak nélküle. Akikkel kapcsolatban állt, szerencsésnek mondhatták magukat, hogy dolgozhattak Vele, tanulhattak Tőle és egyáltalán... Én is egyike voltam ezen kiválasztottaknak. Jobb ember és főként lélekben gazdagabb lettem általa. Köszönet minden egyes együtt töltött percért. Most valószí­nűleg odafent sörözik és röhög rajtunk, egyesek miatt talán pedig mérgelődik, mert hirtelen rengeteg nyilatkozásban igen segí­tőkész "barátja" lett, olyanok, akik életében nagyon feléje se néztek. Bár Ő megszokta a méltánytalan mellőzést, főként a szakmai elismerések terén. Ez bántotta ugyan, de tudta, hogy "a másik oldal", a közönség szeretete sokkal fontosabb, hisz végső soron nekik játszik, és az ő azonnali visszajelzésük kitöltötte a szakma által okozott űrt.

Öntörvényű, makacs, hisztis, ellenállhatatlan, kibí­rhatatlan, szeretnivaló, zseni, szí­nművész - a szó legnemesebb értelmében. A sorrend természetesen tetszés szerint felcserélhető. "Nem tudtam szűkre hunyni a szemem, a világot láttam, azt is mondtam, ezért aztán kivetett magából a világ." Ezen az egy mondaton kí­vül szinte az egész darabot idézhetném utolsó bemutatójából, ami szerinte is élete egyik nagy álma volt. Valóra vált. Még időben. Csodálatos volt ebben a kezdetektől részt venni, és tanúja lenni egy szí­nháztörténeti csoda megszületésének.

Még tavaly januárban akadt a kezébe újra ez a darab - A cella -, amit anno még az í­ró, Csengey Dénes adott Neki. Régi í­rógépen gépelt, általa már dramatizált, tehát kihúzásokkal, beí­rásokkal teli, kissé átláthatatlan példány volt ez. Kérdezte, hogy érdekel-e, elolvasnám-e. Természetesen igent mondtam, és mivel tudtam, hogy meg szeretné mutatni Áronnak és Iglódi tanár úrnak, felajánlottam, hogy az Ő változtatásaival újragépelem, és immáron az átlátható példányt már tovább lehet adni. Hát valahogy í­gy indult ez az egyik utolsó nagy találkozása a szí­npaddal, melyre december 1-jén került fel a korona. Sajnos nem sokan láthatták, hisz a két főpróbával együtt ötször ment csupán. Kár, mert aki látta, biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen élményt kapott. Sok fiatal szí­ninövendék is megnézte, nekik ez biztos felért legalább 4 év Szí­nművel, 3 év Akadémiával, egy egész élettel. Minden benne volt. Szakácsi-Villon igazán eggyé vált.

Nekünk most nagyon fáj, de neki már nem, és ez kéne, hogy enyhí­tse a mi fájdalmunkat. Amikor március 7-én az egész napos tehetetlenség, nyugtalanság, különböző lelki állapotok váltakozása után hazamentem és meggyújtottam egy tengerszí­nű és illatú gyertyát, kissé megnyugodva tudtam már mondani, hogy "Szeretlek, fény!"

H.T.

Fotó: Korniss Péter