2004. december 8-án, szerdán délután
kísértük utolsó útjára BUBIK ISTVÁN színművészt a
Farkasréti Temetőben
 |
Tudnod kell István, hogy régi társulatodat, a mai Magyar Színház művészeit és munkatársait is mélyen megrázta halálod híre. Döbbenettel a szívünkben álltunk ravatalod körül a vigasztalanul szürke ég alatt és fáztunk, nagyon fáztunk... Gyertyák égnek a Hevesi Sándor téri színház művészbejárójánál, amelynek lépcsőjét több mint tíz éven át koptattad Te is, hiszen főiskolai éveid után itt, a régi Nemzeti Színház társulatában kezdted a pályát, itt értél művésszé, itt voltál ÁDÁM, CSONGOR, ÁRON, - MERCUTIO, AEGISTUS KIRÁLY, BÁNK BÁN, - TARTUFFE, II RICHARD, ZETELAKI GÁBOR, - TRISSOTIN, ALMAVÍVA GRÓF, CALIBAN, - FEHÉR LÁSZLÓ, DÁVID FERENC, JÉZUS a Godspell-ben és ISTVÁN, A KIRÁLY... Megannyi mestermunka, megannyi lázas próbafolyamat, és számtalan lélekemelő, felejthetetlen színházi este.
Csak álltunk ott, megpróbáltuk felfogni, hogy nem vagy már közöttünk, hogy soha többé nem láthatunk már színpadon, és hallgattuk a gyászbeszédeket.
A Görög Katolikus Egyház méltósággal teli szertartása után először Márta István, majd Rudolf Péter végül Eperjes Károly búcsúzott a pályatársak nevében.
„Bubik István színjátékos egyenes és némely esetben igen naív, de végtelenül becsületes és őszinte ember volt, akit nehezen viselt el ez a kor, mint ahogy ő is nehezen viselte ezt a hazugsággal, képmutatással teli, értékvesztett jelent.
Az örök és emberi kétség állandó kutatásra ítélte, sokszor és sokféleképpen tett fel kérdéseket nekünk és saját magának is, védett és támadott, lobbanékony és robbanékony természetével sokszor és sokakat bántott... Néha talán nem is alaptalanul.
Legfőképp azonban önmagával szemben voltak kétségei…"
Tovább>>
„Szinszív" ember. Erővel és indulattal megáldva. Drága Barátaim, kollégáim, kik netán nem ismertétek valójában, tudnotok kell, hogy talán másként látva a világot, perelne veletek, és pereltek vele, - tudnotok kell, hogy nincs az a hosszú és kilátástalan sivatagi út, amelyen ne vitt volna bármelyikünket a hátán az első csepp vízig…"
Tovább>>
Eperjes Károly megrendítően idézte fel az utolsó együtt töltött órák és napok emlékét, majd nagy költőnk, Pilinszky János sorait hívta segítségül:
VÉGKIFEJLET
Magam talán középre állok.
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.
Blaskó Péter, a Nemzeti Színház művésze másnap, a december 9-én, megjelenő Magyar Nemzet hasábjain fogalmazta meg a színésztársadalom fájdalmát:
Búcsú Bubik Istvántól
Örökre elköszönünk Tőled, Te szenvedélyekkel megáldott – megvert – drága színész-testvérünk. Immár szerepeiddé váltál, Te esendő, áldott, hibáiddal és erényeiddel fönséges színész-ember. Életed nagy részét a szent játékkal töltötted, mely álmainkat szavakba öltözteti. „Egy percem lett vón megmutatni a fenségest, az Istent. S már tovafordult a fény, és ennyi az egész" – mondja Tóth Árpád, a költő. Igen, ennyi az egész! Forrás és tenger; alfa és ómega; születés és halál, és közben a vér játékos lüktetése, a Te drága, szerepeket szülő-teremtő 46 éved. Latinovits, Sinkovits nemzettudatát, hazaszeretetét vitted tovább és prédikáltad szerte az országban, Te öntörvényű, nagy komédiás. Kimondtad, amit gondoltál: elszavaltad, eldoboltad. Mert el kell mondani, el kell menni az emberekhez és elmondani nekik a „Ritka(a) magyar" – t, a tiszta magyar szót és gondolatot. Táltosként, ahogy tetted, mert vége, egy perc és vége.
Erőt adsz, Pista, most is erőt adsz, értelmetlen, dühítő haláloddal is erőt adsz nekünk, még maradóknak, hogy tenni kell, hogy menni kell, mondani a szót, a szívünket nyomó, drága magyar szót; példaként, hitünk igazolásaként, tanúságtevő színész-emberként múltunkról, gyökereinkről, nemzetünk példás alakjairól. Olyanokról, mint Te, drága Pista.
Gesztusainkban, hangsúlyainkban eltávozott színész-testvéreink élik halhatatlanságukat. Így maradsz Te is velünk, szívünkben és agyunkban új életre kelve, szenvedélyes, zaklatott, elkeserítően rövid életed emlékével.
Esténként, ha kigyúlnak a fények, és zsongani kezd a nézőtér, ott leszel velünk, továbbvisszük tehetséged, emberséged, hited a színházban – gondolunk rád, és sohasem feledünk. Nagyon szerettünk!
„Nyugosszon angyal, éneklő sereg!
A többi néma csend"
* * *
ZSOLOZSMA
Rovarok és gyerekek, most és mindig,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonúl a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.
Pilinszky János
* * *
|
>>BUBIK ISTVÁN MŰVÉSZ ALAPÍTVÁNY<<
|
