Előbb a tavat rázta fel,
                                                       fehér csíkokat sodort a színére;
                                                       izgatott hírhozó, végigloholt 
                                                       a nádasok szelíd útjain,
                                                       a kikötőben, csúfolódva, leckéztetve
                                                       az öntelt, széllopó vitorlásokat.

                                                            Aztán a hegynek fordult,
                                                        fáról-fára nagyobb lendülettel,
                                                        hogy ha majd elhagyja őket, 
                                                        legyen ereje terelni a
                                                        pásztorra és pulira váró nyájat,
                                                        az egymáshoz nyomakodó felhőket.

                                                             Utoljára elszalad a templom
                                                         harangjának szomorú szaváért,
                                                         s mint aki nem bírja tovább terhét,
                                                         eget, s földet megrázva,
                                                         rázuhant a temető ravatalozójára.

                                                              Hozta a Balaton könnyeit,
                                                          nádasok szaggatott szipogását,
                                                          a sétányok búcsú ölelését,
                                                          kocsmák fölszakadó fájdalmát,
                                                          sok boldog estéről itt jár dalát. 
                                                          Vakító, nagy csokorba gyűjtve 
                                                          a györöki éjszakák fényeit...

                                                                Sírt, zokogott a világ!
                                                           Álltam az esernyő alatt,
                                                           s könnyeimen át, bámultam 
                                                           lábam előtt a vizes kavicsokat.
                                                           Közülük az egyik felszínén
                                                           döbbenten fedeztem fel a
                                                           Piéta finom rajzolatát.
                                                           Fölvettem, s tenyerembe tartva
                                                           éreztem, üzensz, üzentek –
                                                           hát nem sírtam tovább.
                                                           S őrzöm féltve a kis követ,
                                                           a györöki temető útjáról,
                                                           ami a Nemzet Színésze sírjához vezet.

                                                                                         Bobory Zoltán