Az ilyen napoknak nem kellene felvirradnia. Ezeken a reggeleken nem foszlik egészen szét az éjszaka gyászos selyme, nem oszlatja el a fény, nem fújja el a szél. Itt lebeg a szemünk előtt, elhomályosítja a napsütést is. A napot is mintha sötét vonalak rácsoznák. Ám hiába mondunk bármit, érezzük, hogy mellébeszélünk és csupa hiábavalóság minden szavunk.

Pedig a szó a kifejezés az élet része. De ha olyasmit kell vagy kellene elmondani, kinyilvánítani, amit értelmünk felfogni sem képes, akkor még az olyan gazdag nyelv is, mint a magyar, elbizonytalanodik. Egyszerre eltűnnek szem elöl a szavak, mintha nem is lettek volna. De hiszen nem is voltak! Igen, a szavak is a való élet világos részei, annak hitelesítői. De most a halál sötétje avatkozott a sorsunkba. S magam évtizedekkel korábban leírtam: tudom, de nem hiszem halálom. Sőt milyenségét sincs módom elképzelni. Mert ami elképzelhetetlen, az ki sem mondható. Legföljebb némi körülírásra vállalkozhatunk. Többre nem. Annyit érzünk és mondhatunk, hogy megrendülés kerít hatalmába bennünket és erős marokkal fog. Raksányi Gellért, azaz Raksányi Kutyu ezt is tudta. Amióta barátjának mondhattam magam, sokszor változott az ő kis előadásaivá a beszélgetésünk és nem csak csodáltam azt az alaposságot, ahogy egyetlen vers előadásáról beszélt, ahogyan fölépítette a közlendőt. És ezekből mindig azt is tudtam, hogy mennyire értette, fogta föl a verseket, tisztelte a költői gondolatot.

Valójában Kutyu, a drága Kutyu, ezzel ölelt magához. Ezzel a felfogással, ezzel a szent művészi és emberi szigorúsággal. És ez nem csak tiszteletre és csodálatra méltó volt, hanem lenyűgöző is!

A legkisebb verssel is úgy kezdett el foglalkozni, mintha nagy drámai műhöz közeledett volna. És ez így volt minden alkalommal. Szégyen, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos számára a vers. De aztán alig vártam, hogy újra hasonló téma kerüljön elénk és rendszerint meg is történt. Elemében érezte magát, amikor magyarázott és részletezte, hogy mit miért mond úgy, ahogy mondja. Mindezekből az is következik, hogy azt is meg tudta mondani, hogy van-e igazi értéke a versnek? S ha van, az milyen féle? Olyasmire volt képes, amire sokszor gyakorló irodalmárok sem. Alighanem csak akkor kezdte a vers előadását, ha már úgy érezte, a vers övé. Ő írta, érzékeli húsában, szellemében a költő gondolatait és szándékát is.

Kutyu, drága Kutyu. Nincsenek meg a szavak, mert bár gondolkodunk felőle, de még nem fogtuk föl a hiányod. Minden szó, minden kifejezés, ügyetlen és talán méltatlan is a bennünket fogva tartó érzéshez. Mondjam azt a közhelyet, hogy talán kiabálnunk kellene most, olyan erős és éles szavakkal, hogy kilyukadjon tőlük az ég. De hát ez is közhely és szürke, mert igazán csak a szégyent érezzük, hogy ez történt és nem tehetünk ellene már soha semmit. Mert minden halállal magunk is kiszolgáltatódunk, különösen akkor, ha nagyra becsült barátunk... Mit is tett? Elment? Nincs többé? Miközben e szavakat se tudjuk hitelesen megformálni. És didergő dadogásba dermednek a mondatok.

De mégse búcsúzás ezt, hanem megrendült idézés, olyasmi talán, mint sikongva zengő lélekharangok szólítgatása a nagy-nagy sötétből.

Kiss Dénes

Farkasréti Temető – 2004. június 4.

>>RÉSZLETES BESZÁMOLÓ A BÚCSÚZTATÁSRÓL<<